2017. november 23., csütörtök

Dolgok, amiket hagytunk tűzbe veszni


  • Fandom: Marvel
  • terjedelem: 1700 szó
  • romantikus hurt/comfort lassan már nem is kell kiírnom, ha minden létező írásom ide fogom sorolni
  • viktoriánus!AU - Thorki
  • figyelmeztetések: nézőpont kérdése, de incest, please don't hurt me
  • Tűzvész söpört végig egy külvárosi kúrián, melyen hajdanán két család osztozott, azonban mire a lángok elérték a házat, nem volt több, mint egy palota, felesleges emlékekből építve.
  • zene: 1. 2.

A tragédiának már öt napja volt, azonban Loki mégis érezte a füstöt a tüdejében. Érezte a feketeséget, a mérget, a romlottságot.
A hintó ablakából meredt rá a végtelen feketeségre, mely nyomorult tengerként habzott előtte, készen állva a közelébe férkőzőket magába rántani.
– Ott álljon meg, legyen szíves - mutatott el egy távoli pontra, ahol már állt egy lovaskocsi.
Összeráncolt szemöldökkel fixírozta a kabátos alakokat, kik közeledve egyre ismerősebbnek tűntek. Azalatt a vajmi kevés idő alatt, melyet a kúriában töltött, nem törte magát a társaság keresésére, viszont olykor a társaság maga találta meg; egy fontos esemény reggelén, a kapuban, általános karbantartással és újításokkal kapcsolatos papírok aláírásakor, vagy csak egy közös étkezés alkalmával, ami az évek előrehaladtával egyre ritkábban esett meg.
A család legidősebb sarját is alaposan megdolgozta az idő vasökle: elválásukkor még arca ragyogó volt, reményteli, kisugárzása nagyravágyó, az ember elnyomva érzi magát a jelenlétében. Azonban az a szőke férfi, aki akkor kísérte figyelemmel Laufeyson gróf érkezését, egyáltalán nem hasonlított az akkorira. A mindig is tomboló viharra emlékeztető szempár üresen pislogott rá a távolból, nem rejtette kusza lobonca mögé, mint húszas éveik küszöbén, és öltözködése látszólag a legújabb divatot követte a bíbor színeivel. Loki megannyi hasonló darabot felpróbált korábban, azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ő színe véglegesen is a zöld marad.
A hintótól megtett három lépés után érezte csak a fagyos szelet, mely hajába kapva még a lelkén is átfújt, ámde az összhatás határozottan kellemes volt, akár egy ölelés.
– Jó napot, uraim! - köszöntötte semleges hangnemben.
– Viszont kívánom, Laufeyson gróf.
Thor Odinson balján egy unokatestvére, jobbján egy kopott kalapos, minőségi, ámde minimum tizennyolc éves kabátot viselő idős úr nézett vissza gorombán, akire viszont Loki minden erőfeszítése ellenére sem tudott emlékezni.
– Remélem nem adódott probléma az ideutazása során – mondta Thor. – Honnan is jött?
– Szerencsére zökkenőmentes volt, csak Liverpoolból rémségesen hosszú. Hát Önök merről utaztak?
– Jómagam Oxfordból. Ami azt illeti, munka miatt voltam ott, egyébként Londonban élek, ahogyan az urak is – mutatott a többiekre.
– Ha szabad kérdeznem, ma csak önre számíthatunk a rokonságából? - lépett hozzá fontoskodva az unokatestvér.
– Nem csak ma. Szüleim hollétéről nincs tudomásom, és nem garantálom, hogy egyáltalán eljutott-e hozzájuk a hír.
– Sajnálatos.
– Aminek romjain állunk, az a sajnálatos – szólt közbe Thor.
Az igazat megvallva, Loki felettébb örült, hogy a szőke kimondta helyette, ami már jó rég óta motoszkált a fejében. A jó emlékeket, melyek a házhoz kötötték, egy ujján meg tudta volna számolni.
Amikor kisebb volt, haragudott a szüleire, amiért egy birtokon kellett osztozniuk egy másik családdal, tizenévesként gyakran fellázadt ellenük, és ekkortájt örömére szolgált kárt tenni a kúria Odinsonékhoz tartozó részében.
Nem csoda, hogy az első adandó alkalommal elhagyta az egészen odáig fölé magasodó rézszínű falakat, melyek közt akkorra már egy napot sem bírt ép ésszel elviselni.
Azoknak a keserű szavaknak, görcsös, elnyomott érzéseknek sírjánál állva egészen lenyugodott – pedig förtelmes egy hete volt, annyi szent.
Egy gyors pillantást vetett zsebórája karcos felületére, majd mintha szégyellte volna, sietősen vissza is süllyesztette a vastag szövetkabát zsebébe.
– Pontban fél tizenkettőre jár. Az úr biztosan késik – magyarázta meg magát, elnézve a szürke messziségbe bármilyen közlekedési eszköz után vizslatva. Sehol semmi, sehol semmi.
– Pedig a felajánlott összeg alapján módjában állna sietni – mondta a legidősebb férfi.
– Az ügyvédeket manapság túlfizetik, ha engem kérdeznek. Pontosan mit fog elvégezni?
– Elsősorban a nyomozókkal való egyeztetés után kiadja a dokumentumot a károkról, majd később a lehetséges térítésekről.
– Remélem, találnak valamit, ami elvezethet a tetteshez. – Szerette volna neki meghálálni.
– Tetteshez? Ennyire biztos volna benne, hogy nem baleset volt? – ráncolta a szemöldökét Thor.
– Hogyne. Gyanús lenne, hogyha az idős házaspár, akik rettegtek a tűztől felügyelet nélkül hagynának akár egy árva gyertyát is. – Ahogyan a világos, érthetetlen tekintetbe nézett beszéd közben, egyre több emlékfoszlány szakadt fel a múltból.
Talán tizenhat esztendős lehetett, mikor először járt az akkor apja mesterségét még csak tanuló fiatalember szobájában. A vörös-arany-ezüst mindenhonnan figyelve meredt rá, készen állva lecsapni a függönyökről, a díszpárnákról, és az ajtófélfáról. Műveket olvastak fel egymásnak. Azonban mikor Thor szavalt neki, figyelme mindenfelé kalandozott a szobában azon az egyetlen egy bőrkötéses köteten kívül. Amikor pedig Loki vette kézbe a könyvet, Thor ugyan egész végig rá nézett, a fekete hajú érezte, hogy teljesen hidegen hagyja az irodalom.
Elgondolkozott, vajon még most is ennyire közömbös-e a rímelő sorok és lélegzetelállító dialógusok iránt.
– Az ő korukban gyakori, hogy még ilyeneket is elfelejtenének – vonta meg a vállát Thor.
– Ugyan már…
Lokinak nem igazán volt türelme leállni vitatkozni, pláne nem Vele.
Az ügyvéd negyed óra elteltével érkezett meg, sűrű bocsánatkérések közepette átnyújtotta mindenkinek  dokumentumot a károkról, majd csak az elmaradhatatlan bájcsevely lebonyolítása után tért a lényegre.
– Azt javaslom, sétáljuk körbe a birtokot, mielőtt aláírják, hogy tudomást szereztek róla. – Hangja vékony, gyermeki volt, pedig arca nem éppen fiatal koráról árulkodott.
Vizsgáljuk meg kilenc féle szögből, mennyire égett le teljesen a hazugságok palotája. –  gondolta Loki. Arcára, mint mindig, felvarázsolt egy semleges és megnyerő arckifejezést, elrejtve minden mást, ami bajba sodorhatja.
Elindultak hát a sétányon. Odinsonék hárman látszólag jót csevektek, míg mögöttük az alacsony, vacogó ügyvéd Loki mellett baktatott.
– Biztosan csodaszép lehetett, amíg mindkét család teljesen belakta – mondta az ügyvéd hirtelen.
Loki annyira kizárt minden kommunikációt azalatt a pár lépés alatt, amit megtettek, hogy először nem is tudta, miről beszèl a férfi, majd kapcsolt.
– Gyönyörűnek csak akkor mondtam volna, mikor senki nem volt otthon.
Gyors pillantást vetve a másikra jóleső érzéssel konstatálta, hogy teljesen elvette szerencsétlen ember kedvét a beszélgetéstől.
Emlékezett a hamis fényűzésre.
Arra, hogy soha senki nem tartotta elég nagynak, érettnek ahhoz, hogy megtudja, mégis miként jutottak mindehhez. Tizenegy éves korától szentül hitt a ház gonoszságában, ami folyton csak ellene dolgozott.
Még mindig érezte a füstöt, minden alkalommal, mikor levegőt vett. Vagy talán csak képzelte, mert fizikailag is érezni akarta a pusztulást.
Az ügyvéd már Odinsonékkal csevegett, melyek közül ketten örömmel meséltek és mutattak dolgokat a ház múltjával kapcsolatban. S ím, ismét visszatért a régi kerékvágásba; egyes egyedül volt egy társaságban.

Thor időközben némaságba burkolózva lemaradt tőlük.
– Ennyire megviselte? – vonta fel a szemöldökét Laufeyson, mire a szőke felkapta a fejét.
– Már hogyne viselt meg volna? Mégis csak a falai közt nőttem fel. De ha jól emlékszem, önnek sem jelentett sokkal kevesebbet.
Thor emlékeiben ennyire élénken és egyszerre csalfán megmaradt volna? Érdekes.
– Talán csal az emlékezete.
– Meglehet. – A messzi tölgyfákat bámulva sétált tovább. – Akkor viszont miért van itt?
– A “kötelesség” szó mond magának valamit?
– A nővérem sem jött el, küldött valakit.
– Nem vagyok olyan, mint a nővére.
Lokinak vagy rosszatt tett a friss levegő, melyet ezelőtt oly sikeresen tudott kerülni, vagy Thor valóban alaposan végigfuttatta rajta a tekintetét, mielőtt megszólalt:
– Az egyszer biztos.
A birtokban az egyik legérdekesebb dolog az azt keretező, kilencszögű sétány volt, pompával és virágosládákkal, melyek akkor nevetségesen álltak egyedül a karban nem tartott macskakő mentén. Szomorúan néztek vissza rájuk a tölgyek a másik oldalról.
Amikor Loki tinédzser éveibe járt, és még előszeretettel töltötte szabad nyári napjait a fák tövében, olvasott, vagy csak szimplán élvezte, hogy nincsenek körülötte emberek. Egy forró, júliusi délutánon olvasta először Dante Isteni színjátékát, ugyanazon estén kóborolt el Thor Odinsonnal a város szélére. A jelenet tökéletesen vetítődött le fejében, ahogyan a két alacsony alak ruganyos léptekkel, folyton hátra-hátra pillantva rója a szűk utcákat, a nagyvilág titkait kutatva. Most, hogy a nagyvilág nem csak a titkait, de az arcát is felfedte mindkettejük előtt, lépéseik
lassultak, monotonná váltak, tekintetük évről évre szürkült, és ami Lokit illeti, felhagyott a veszély keresésével; ő csak tükörbe nézett.
– Sok mindenre furcsán tisztán emlékszem - mondta Thor. – És nem könnyít a dolgon.
– Valamennyire egy cipőben járunk. Én is emlékszem dolgokra. De pont könnyít rajta, hogy láthatom az elégett sírjukat.
– Ennyire rosszak volnának? – Thor elképzelni nem tudta, mi az, ami miatt ennyire örömére szolgál látnia a leégett szülőházát.
– Pusztán csak felesleges tér az elmémben. Szabadulni akarok tőlük.
Loki ennél jobban nem is fogalmazhatott volna. Teljes mértékben biztos volt benne, hogy Thor nem érti, az ember elméjében miként lehetnek vidám emlékek feleslegesek.
Újabb foszlány jelent meg előtte; érezte a kandallóból áradó meleget, mely égetve simogatta gyermeteg arcát, miközben szakad ingjének darabjait dobálta a lángokba. Nézte, ahogyan a fehér anyag játékosan válik egyenlővé a porral. Loki elképzelte ugyanezt, csak ahogyan az egész épületet emészti a forróság. A mihaszna fajátékok, mind egyből átadják magukat a vég dalának, ropognak, törnek, elszenesednek, míg végül az egész nyomorult gyerekszoba helyén csak hamu marad és megkeseredett emlékek.
– Ez volt az a hely, ahol mindig is összegyűltünk, nem? - torpant meg egy nagy szökőkút mellett, melyet az esővízen kívül másféle nem érintett vagy nyolc éve. - Ne mondja, hogy azok is rosszként élnek önben.
– Le kell lomboznom – mondta Loki. – Ki nem állhattam azokat az összejöveteleket. Tudja, hat esztendősként nem igazán díjaztam, hogy rám erőltették a bájcsevejt, a hamiskás nevetést a felnőttek humorizálásán, vagy éppen a kiöltözést egy kerti parti alkalmából.
De minden bizonnyal Thor pont azért is élvezte annyira őket. A család valósággal odavolt érte, ő volt az erős, jóravaló fiú, akiről meg voltak győződve, hogy élete útját a siker aranya fogja övezni.
– Tehát tényleg gyűlölte mindezt – mondta a szőke férfi.
Az ügyvéd annyira belemerült a bájcsevejbe, hogy már alig lehetett hallani a hangjukat, annyival előrébb jártak. A két férfi egymás mellett állt, az egykori kúria bal szélén, ahol Odinsonék étkezője is volt. Álltak, néztek, gyászoltak, emlékeztek.
– Talán nem mindent rühelltem. Nehéz egy magafajtának megmagyarázni, milyen az, amikor egész gyerekkorában nem érzi magáénak a házát az ember.
– Nem is volt az öné – vonta meg a vállát.
– A pokolba is, tudja hogyan értem.
– Tudom. Csak talán nem akarom elhinni.
Volt egy időszak, amikor Loki szinte minden megadatott szabadidejét Thor szobájában töltötte – kellemetlen volt beismernie, de még akkor is nyugodt szívvel (sőt, talán sokkal nyugodtabbal) ült le a karosszékébe, mély lélegzetvétellel szívva be az ősi fa és különös, esővíz illatát, mely a lakrészben mindenhol terjengett. Talán Thor szobájában otthon érezte magát.
Az ágya sokkal kényelmesebb volt, mint az övé – amíg Thor párnái átölelték, a lepedő puha és selymes volt, addig az ő szobájában lévő mintha minden este feltett szándéka lett volna megfojtani vagy végleg elnyelni.
A hideg fuvallatok közéjük csaptak, ám szét nem választották őket; Loki ekkor már felismerte a másik férfin, hogy ő is emlékszik. Arra az egy kis röpke pillanatra, pillanatsorra, mikor még fiatalok és kalandvágyók voltak, és Thor egyetlen egy dolgot kért Loki kiköltözése előtt búcsúajándék gyanánt.

Egy jeges kéz vékony, csontos ujjai habozva kulcsolódtak egy melegebbre, a múlt feketére égett tengere partján.

2017. november 1., szerda

Ismerős illat, idegen ember


  • Fandom: Kingsman
  • szavak száma: 429
  • hurt/comfort (?)
  • Harry és Töki elhunyt barátjuk lakásához mennek.
  • zene: x

A két alak úgy állt az apró ház ajtaja előtt, mint akik minimum a világvégére számítanak belépésükkor. Végül az alacsonyabb nyúlt a kilincsért, utoljára még a társára pillantott, majd az ajtó hangtalanul kinyílt, ők pedig még meg sem moccantak.
Meglepő melegség áradt az előszobából. Persze, nem a fűtést vitték túlzásba – a falak világosbarnára voltak festve, legalábbis ahol nem fedte őket poszter, oldalt a fogason furcsábbnál furcsább télikabátok lógtak le, svájcisapkák tömkelege sorakozott a magas polcokon, amik az egész helyiséget bekeretezték. Végül Harry vette rá magát előbb, hogy átlépje a küszöböt.
Sosem járt még ott, mégis jobban otthon érezte magát, mint addig bárhol máshol. Talán – sőt, ahogyan teltek, s múltak a percek egészen biztosan – az illat tette, Merlin illata. Általában nem lehetett érezni, a főhadiszálláson mindent átjárt a különböző tisztítószerek illata, és talán egyfajta, körülírhatatlan kórházi szag. Azonban nem egyszer fordult már elő, hogy Merlin napokig majdnem teljesen egyedül tartózkodott ott, és noha egyáltalán nem lakta be a helyet, Harry meg mert volna rá esküdni, hogy amikor visszatért a küldetésről, érezte az íróasztala körül a levendula és a Kingsman kölni érdekes elegyét.
Így hát amikor ott állt, maga az illat korántsem volt idegen, csakis az intenzitása – tömény volt, előtte, mögötte, körülötte, végül egy mély lélegzet után benne, a tüdejében, átjárta, megmérgezte, meggyógyította, porrá zúzta. Pedig még Töki csak most csukta be mögötte az ajtót. Mikor már az előszoba végében voltak, az idősebbik ügynök odafordult a fiúhoz, kinek szemét már régóta égették a könnyek, Harry pedig ekkor vette észre, hogy tulajdonképpen ő is sír.
Amíg Töki vonásain eluralkodtak az érzelmek, grimaszokká változva, Hart arca kemény és semmilyen volt, mint ő maga. Bőrén a forró könnyek csak ömlöttek, mintha egy elromlott gép ejtené őket, miközben a kém csak nézte a hatalmas nappalit, a falra ragasztott filmes plakátokat, a konyhapulton heverő félbehagyott vacsorát, amelyen legyek tanyáztak. A padló fa volt, egészen világos, a képregényes függönyök be voltak húzva, de a réseken tisztán kivehető volt egy terasz, rajta megannyi növénnyel.
– Azt mondta, amikor majd ennek vége lesz, de csak is akkor- – Töki hangját még sosem hallotta ennyire távolinak.
– Elejthetsz pár könnycseppet, privátban – fejezte be másvalaki, aki biztosan nem Harry volt. A valódi Harry-ből kiveszett minden, és egy üres ember válaszolt tanítványának.
– Pontosan. – Vajon Töki tényleg mondott valamit? Vagy csak az üres ügynök képzelte el maga elé a szájának mozgását?
Töki megtörte az ígéretét, amit még talán tizenkét éves korában tett, hogy nem sír idősebb – sőt, tulajdonképpen semmilyen – ember előtt. Kapaszkodott a tanítójába, jobban, mint a saját életébe, azonban az nem ölelte vissza.

Azon a napon elvesztették a legjobb barátjukat, mégis egy idegen lakásában álltak.

2017. október 10., kedd

...és megindultak a könnyek


  • Percy Jackson és az Olimposziak / Olimposz Hősei
  • Percico / Percabeth
  • hurt/comfort
  • Nico visszatér a Félvér Táborba pár napra, és miután meghallja egy este az álompár veszekedését, nem hagyta nyugodni a gondolat, és átment vigasztalni a megtört lelket

Nico az éjszaka közepén, a sűrű erdőben zihálva, könnyáztatta arccal csak arra tudott gondolni, hogy soha többé nem akarja látni a Félvér Tábort. Soha nem dobálózott volna ilyesmivel, de abban a pillanatban a Tartaroszba kívánta a tábortüzet, jó néhány bungaló lakóit… vagy talán csak kettőét. Sőt, ahogyan csak haladt felfele a dombon, egyre jobban el volt veszve önmagában, és nem tudta mit akar. A saját boldogságát, vagy a fiúét, akit szeretett?
24 órával ezelőtt
Későre járt már, azonban egyáltalán nem jött álom a szemére, sőt, kifejezetten éber volt, és nem hagyta nyugodni az előbbi hatalmas ajtócsapás, amit a hármas bungaló felől hallott. Először próbált szemet hunyni felette, de ahogyan csak tovább forgolódott az ágyában, számolta a csontváz-bárányokat, gondolatai nem tudtak másfelé kószálni. Így hát feltápászkodott a priccsről, és mielőtt kilépett a bungaló ajtaján, egy darabig csak a függöny mögül leste a külvilágot. Az Aphrodité bungalóban még égett a lámpa, ahogyan az Athénében is, és bár a Poszeidón sötét volt, Nico továbbra is meg volt győződve róla, hogy onnan hallotta a hangokat. Gyorsan körülnézett, és kislisszolt az éjszaka hűvösébe, amihez az ő fekete sortja és vékony, Fall out boy-os pólója határozottan kevésnek bizonyult.
Szaporán szedte a lábait, míg oda nem ért a tengerszagot árasztó épülethez. Gyomra minden egyes alkalommal görcsbe rándult egy kicsit, akárhányszor közel merészkedett hozzá, és nem túl meglepően ez akkor sem volt másképp – tulajdonképpen nem is tudta, mit akart tenni, a kétségek pillanatok alatt hatalmasodtak el rajta, és észre sem vette, hogy már be is kopogott az ajtón. Válasz nem érkezett, Nico ezúttal már határozottabban kopogtatott. Még mindig semmi.
Csontos, vékony ujjai lassan csavarodtak a kilincsre, és gyengén nyomták le azt.
        Percy? – suttogta. – Minden rendben?
Azonban amint beljebb lépett az elhagyatott, megvilágítatlan szobába, már meg is kapta a választ. A félisten ott állt a szökőkút előtt, Nicónak háttal, és csak lassacskán fordult meg.
        Igen – válaszolta rekedtesen Percy, ami egyáltalán nem győzte meg őt.
Kék pulóvert viselt, haja mindenfelé állt, ami megszokott volt, viszont üveges tekintete és vörös szemei már annál kevésbé.
        Te sírtál? – Nico megijedt, amint szavai elhagyták a száját, nem akart egyből így fogalmazni, de már nem szívhatta vissza.
        Nem érdekes.
Percy elkezdett tenni-venni, levetett cipőjét a helyére rakta, mindegy volt, mit csinált, amíg nem kellett Nico szemébe néznie. Persze ezt a fiú rögtön észrevette, és nem igen díjazta.
Ami azt illeti, fogalma sem volt, mit kezdjen egy szomorú emberrel, ő nem értett az érzelmekhez. Vagy csak általánosságban az emberkehez nem értett…
        Percy.
Nico elrejtette a félő, magatehetetlen fiút egy keményebb, sötét tekintet mögé, ahogy azt már évek óta csinálta. Percy megállt a mozdulat közben, majd lassacskán végre vette a bátorságot, és teljesen a fiú felé fordult, de nem mondott neki semmit, csak már-már zavarba ejtően sokáig nézte őt.
        Összevesztünk. Én és Annabeth. – A szavak olyan nehezen jöttek ki a torkán, mintha egy égető lánc lett volna a nyaka köré csavarva.
        Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz. Csak azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy-e, de-
        Láttad, hogy nem vagyok, mehetsz vissza aludni. – Lehunyta a szemét, ahogy nekidőlt az emeleteságynak, hangjában továbbra sem volt semmi élet. – Fáradt leszel holnap.
        És te még ilyenkor is másokra gondolsz. Hihetetlen vagy.
Percy már nem reagált, szeme továbbra is csukva volt, de Nico már látta az alatta gyűlő, fényes könnyeket, ezután pedig már nem is tudta, mit csinál, csak tette, amit egy belső hang súgott neki.
A tengerillatú fiú pár másodperc elteltével ölelte vissza őt. Majd megindultak a könnyek. Áztatták és égették Nico pólóját szorgosan, Percy egész testében remegett, és olyan szorosan és görcsösen kapaszkodott a nála egy fejjel alacsonyabb félistenbe, mint még soha senkibe. Nico szíve majd kiugrott a helyéről, elöntötte a keserédes boldogság, hogy megölelheti a fiút, azonban még mindig a tényező, miszerint még mindig Annabeth körül forog minden.
     –  Nem akarom elveszíteni. - Alig lehetett hallani a hangját, pedig az egész környék csendes volt. - Biztos nem élnm túl. És.. és ezt más nem igazán értheti, de mindig bennem van, hogy sosem leszek elég jó neki. Hogy majd ha úgy alakul, nem tudom megvédeni őt. És majd e-eljön a nap, amikor találkozik valakivel, aki sokkal jobb nálam, és azt tudja neki adni, amit tényleg érdemel. Én csak... félek
Nico még sosem hallotta így beszélni őt.
        Majd… rendben lesznek a dolgok. – Már majdhogynem neki volt sírhatnékja, ahogyan elkezdett beszélni. – Annabeth… szeret téged, nincs más a világon aki jobban illene hozzád. Minden rendben lesz…
        Nico.
        Hm?
        Köszönöm.
        Percy, takarodó! – hallatszott kintről Kheirón hangja, aki nyilván hallotta, hogy még beszél valakihez, majd a patadobogásból arra lehetett következtetni, elindult a bungaló felé.
        Gyorsan, bújj be oda! – mutatott Percy az egyetlen megágyazott ágy takaró -és párnakupacára, azzal a mozdulattal pedig villámgyorsan letörölte arcáról a könnyeket pulóvere ujjával.
Nico villámgyorsan lépett el Percytől, és vetődött be a takaró alá, magzatpózba összehúzva magát, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy Kheirón benézzen.
        Kihez beszéltél? – nyitotta ki az ajtót a kentaur.
        Írisz-üzenetet küldtem – hadarta el a félvér.
        Rendben… De nyomás aludni!
Nico már csak azt hallotta, ahogy Kheirón elindult kifele, Percy alatt pedig nyikorgott a padlódeszka… és befeküdt mellé. Fogalma sem volt, mit csináljon vagy mondjon, abban sem volt biztos, mondhat-e már valamit, lévén, Percy is némaságba burkolózott, hosszas fülelés után pedig már nem tudta visszatartani a kuncogást.
        Szerintem nem hitte el – fordult Nico felé egy széles vigyorral, aki viszont enyhén bepánikolt Percy közelségétől, de legalább örömmel konstatálta, hogy a fiú mosolyog.
        Fogalmam sincs, miért – motyogta mosolyogva. Hirtelen szörnyen álmos lett, de félt elaludni a bungalóban, elsősorban, mert reggel ezért majd kap a fejére, másrészről meg nem igazán akart egy ágyban aludni a fiúval, akit az előbb vígasztalt a tökéletes barátnőjével való veszekedése miatt. Így hát elkezdett feltápászkodni. – Vissza kell mennem. – És lám, Nico di Angelo megint az eszére hallgatott a szíve helyett… tulajdonképpen már a napját sem tudta, mikor tette az ellenkezőjét. – Remélem, jól lesze-
Nem tudott tovább menni, ekkor vette észre, hogy Percy ujjai szorosan az övéi köré vannak kulcsolva. Csak úgy cikáztak benne a gondolatok, zavartan nézett le a másikra, aki csak megtörten pislogott vissza rá.
        Kheirón még biztos kint van, kiszúrna, ha kimész.
        Igaz.
Megint hiú ábrándokat kergetett. Percy csak magát és őt akarta óvni a leszidástól, nem akart se többet, se kevesebbet, neki pedig mégis sikerült ezer meg ezer más dolgot beleképzelnie, ahogyan azt ismeretségük óta mindig is tette.
Visszafeküdt mellé, talán még görcsösebben, mint előtte, tekintetét le nem vette a felettük lévő ágy aljáról. Hallotta, ahogyan egyre egyenletesebb Percy légzése, míg már nemtudta volna megmondani, ébren van-e.
        Mikor mész el? – kérdezte félálomban Poszeidón fia.
Nico először azt hitte, ki akarja tessékelni a bungalóból, aztán rájött, hogy a táborból való távozására kíváncsi.
        Nem tudom – suttogta. – Talán pár éjszakát még maradok, borzalmas állapotban van a Hádész bungaló! – tettetett felháborodást. – Egyébként meg, tényleg fogalmam sincs. Egyelőre… nagyon jól érzem magam itt. Aztán ha hív a mély, megyek. Így van ez.
Már nem kapott választ elhangzott szavaira – Percy álomba merült. Nicora és ráfért volna már egy kiadós alvás, ehhez kétség nem fért, de az álom csak nem jött a szemére, ahogyan magas pulzusa sem ment lejjebb az idő teltével, pláne azután nem, hogy Percy még mindig fogta a kezét.
A kívülről beszűrődő holdfényben épphogy ki tudta venni a sziluettjét. Oldalra fordult, hosszasan nézte keskeny ajkait, és hosszúra nőtt, fekete tincseit, és azon gondolkozott, hogy egyszer úgyis eljő a hajnal, és fel kell onnan kelnie, de addig is nem fogja veszni hagyni a pillanatot. Most az egyszer nem.
Kezét lassan emelte át Percy felett, hogy átkarolhassa őt, azzal a mozdulattal pedig közelebb hajolt hozzá, míg érezte bőrén a fiú meleg leheletét, és végre lehunyta a szemét. Percy ölelése olyan volt, mint egy… otthon.
A szállingózó porszemcsék megcsillantak a reggeli beszűrődő napsugarakban, az egész Poszeidón bungaló úszott a fényben, és Nico részéről a boldogságban is. Nyújtózott egyet, és már akkor feltűnt neki, hogy túl sok helye van az ágyban, szemei azon nyomban kipattantak, és Percyt sehol nem látta.
Felült az ágyban, már azokon gondolkozott, hogy talán alva járt, és az egészet csak álmodta, vagy ez maga egy álom, amikor kintről meghallott egy csapat másik gyereket elvonulni az épület előtt.
„Basszus basszus basszus”
Minél előbb el kellett tűnnie onnan. Gyorsan körülnézett, a bungalók előtti füves részen csak páran lézengtek, így hát a lehető legfeltűnésmentesebben kitépte az ajtót és elkezdett szaladni a tizenhárma bungaló felé. Ahogyan szippantott egyet a kora reggeli friss, hűvöskés levegőből, és hosszú, szapora léptekkel haladt háza felé, elfogta az a fajta szabadság érzése, amit egyedül való örökös bolyongása a világban sosem adott neki.
Egész szívét elárasztó melegséget az sem tudta megváltoztatni, hogy az egész nap lassan és unalmasan telt, Percy pedig láthatóan kerülte a fiút. Tulajdonképpen a hádész-fiú már nem is emlékezett rá, miként töltötte el a napját, míg azon kapta magát, hogy ismételten a lemenőben lévő napot kémleli, nem is figyelve a mellette elhaladó félvérekre.
        Nico, nem jössz a tábortűzhöz? – kérdezte Piper.
Hirtelen azt sem tudta hol van, olyan gyorsan rántották ki gondolataiból, csak pislogott a sötétbőrű lányra, majd egy bólintásfélét megeresztve elkezdte követni a tömeget.
A tűzhöz egészen közel ült, érezte annak melegét arcán, ami ismételten az éjszakára emlékeztette őt, ahogyan a lángok forrósága, Percy lehelete is kellemesen csapta meg bőrét. Tekintetével máris elkezdte keresni a zöldszemű félvért, meg is találta hamar: majdhogynem a lehető legtávolabb ült tőle, azonban szintén elöl, közel a tűzrakáshoz. Egész nap nem váltottak egy szót sem, Nico valahogy mégis meg tudta állapítani, mi járhatott a fejében, amikor csak egy pillanatra is, de összeakadt tekintetük; Percy semmi olyasmit nem érzett, mint ő. Nico arcáról a halovány mosoly lassacskán olvadt le, és adta át a helyét az addig megszokott, komor ábrázatnak. Mit gondolt? Mit képzelt múlt éjjel? Miért jutott eszébe csak egy pillanatra is, hogy bármi megváltozhat?
Nem figyelt arra, amit a többiek beszéltek. Tulajdonképen soha nem figyelt igazán rájuk. Üres szavak, elhaló csevegések az apró dolgokról, légből kapott, felesleges információk, csacsogás, minden, amit a Szellemkirály utált, aki már akarva-akaratlanul is kimaradt mindenből – hiszen a Szellemkirály nem tartozik sehova.
        Mihez fogtok kezdeni, ha megélnétek a felnőttkort?
A kérdésre felkapta a fejét. Egy nála alig egy évvel fiatalabb lány tette fel, főként az idősebbeknek célozva, de látszólag mindenkit alaposan megdolgoztatott a válasz keresése.
        Író szeretnék lenni – szólt egy szőke fiú halkan. – Hétköznapi emberekről akarok írni, akik önmagukban vívják meg azokat a csatákat, amiket mi karddal és tőrrel, itt.
        Ez nagyon szép – reagált elérzékenyülve egy Aphrodité lány. – Én nekem fogalmam sincs. Talán vissza tudok térni a családi vállalkozáshoz, Texasban, és vihetem tovább... de majd meglátom, mit tartogat a sors számomra.
        Én pedig egyáltalán nem tudom – Percy a földre meredve kezdett beszélni. – Az egyetlen biztos dolog az életemben Annabeth, évek óta. És azt hiszem… azt hiszem, vele akarom leélni a hátralévő életem. Még ha most nem is vagyunk jóban, és nem is ül itt, tényleg komolyan gondolom.
Percy arca abból a távolságból is tisztán láthatóan pírba borult, Nico szeme ezzel egyidejűleg sötétült el. Csend telepedett az ott ülőkre, vagy mindenki elkezdte isteníteni a kapcsolatukat? Bármi is történt ott, Nico nem hallott és nem látott semmit, szeme egyre csak fátylasabb lett a könnyektől, fejében pedig veszedelmes szavak keringtek.
Nem akart feltűnést kelteni, várni akart egy kicsit, hogy ne pont ezen mondatok után álljon fel, de nem bírta már ki, egyszer csak felpattant a helyéről, és a sötét erdő felé futott. Azt hitte, megnyugvást talál a magas fák között a hűvösebb levegőn, hogy majd ha elég gyorsan fut, képes lesz elfutni az érzései elől, vagy talán az erdő egy réme elragadja azt, amit nem akar érezni, ami majd mindenki elől elzárva tartja, örökké.
Nem talált ott semmit, a saját lihegése volt az egyetlen, ami hangot vert, szakadozott légzésén próbált segíteni azokkal a mondatokkal, amikkel mindig is; „Jobb lesz minden, túl fogom élni”, de attól tartott, aznap éjszaka már meghalt. Már a domb tetején állt, maga mögött a távolban a táborral, és csakis arra tudott gondolni, mennyire utálta magát, amiért még mindig ott volt.
A mély lélegzetvételek keserves, hisztérikus zokogásba fordultak, és Nico semmit nem tudott tenni ellenük, egyszerűen minden túl rég óta gyűlt fel benne, minden túl rég óta maradt kimondatlanul, legszívesebben ordított volna… sőt, miért is ne tehette volna meg?
        IGEN, PERCY JACSKON, ROHADTUL SZERELMES VAGYOK BELÉD, ÉS LEGSZÍVESEBBEN AMERIKA MÁSIK FELÉBE HAJÍTANÁM A BARÁTNŐDET, ÉS TUDOD MIT? ÉN VELED ÉLNÉM LE AZT A PÁR NYOMORULT ÉVET, MIELŐTT ÖNGYILKOS LESZEK! INKÁBB FELEJTSD IS EL! ÉLD AZ ÉLETED A ROHADT TÖKÉLETES HELYZETEDDEL, ODAADÓ BARÁTOKKAL ÉS A BEFOGADÓ KÖZÖSSÉGGEL, MERT HÁT PERCY JACKSONT MINDENKI ANNYIRA SZERETI!
Miután már minden létező élőlényt elzavart a környezetéből a kiabálással, csak akkor jött rá, hogy nagy valószínűséggel ezt hallották odalent. A feje már egyenesen széthasadt a fájdalomtól, kardját ledobta maga mellé a száraz fűbe, és lekuporodott mellé magzatpózban, míg nem lépéseket hallott tőle nem messze. Nem nézett fel, még csak nem is reagált, felőle lehetett volna akár Annabeth is, akinek minden bizonnyal minden oka meglett volna rá, hogy végezzen vele, de Nicót már nem érdekelte.

Azonban megérezte a tengerillatot, és a mélyzöld tekintetet a hátán.

2017. szeptember 27., szerda

Igazi


  • fandom: Percy Jackson és az Olimposziak / Olimposz Hősei
  • light angst
  • szavak száma: 898
  • Nico súlyos sérülést szenved a legutóbbi csatában, a csapat tagjai rémülten álldogálnak a Hádész bungaló előtt, Annabeth belefullad a kételyek tengerébe, Will Solace-t is magával rántja, Percy pedig nézi őket.
  • zene: xxx

        Mindenki menjen ki di Angelo szobájából!
Kheirón annyira kikelt magából, mint ahogy azt Annabeth még soha nem látta. Csak lehajtott fejjel megfogta Percy kezét, és a többiekkel egyetemben kilépett a tűző napra, az ajtó pedig azon nyomban becsapódott mögöttük.
     Nyugalom, a tábor már látott rosszabb sérülést is, hamar rendbe fog jönni – szólalt meg Athéné lánya, azonban elvesztette azt a csekély kis önbizalmát mondandójával kapcsolatban, ahogyan végignézett a társaságon. Ami azt illeti, számított Piperre, hogy majd egy kis varázsbeszéddel lelket önt a többiekbe, de ő is csak komor arckifejezéssel állt a Hádész bungaló előtt.
Minden olyan hirtelen történt. Furcsa, eddig ismeretlen szörnyeket láttak New York szélén, így egy csapat kiment szétnézni, és a következő pillanatban a lények megtámadták őket; emberi fegyverekkel. Nico oldalába egy igencsak vaskos íj szúródott, s noha kabátja valamennyire felfogta az ütést, a seb így is rendkívül mély volt, és rengeteg vért vesztett, mire a táborba tudták hozni.
A félvérek egy jó darabig szobroztak a pázsiton, amikor a kentaur kilépett az ajtón.
        Gyenge, de minden gyógyító szerint túl fogja élni.
Egy emberként sóhajtottak fel a narancssárga pólósok a szavak hallatára – őszintén szólva, nagyon is kételkedtek benne, hogy Nico meg tudja-e csinálni.
    Viszont most nyomás vissza a feladataitokhoz! – szólt rájuk szigorú tekintettel. – Este még bemehettek hozzá, ha a Hekaté bungaló szól. Solace, te sem vagy kivétel – pillantott a fiúra, mielőtt az még csak gondolni se gondolhatta volna, hogy előbb meglátogassa.
Elkezdtek hát szétszéledni, lassan, de mindenki ment a maga dolgára – sokan csak a bungalójukhoz ténferegtek, valakik az elmaradt ebédért indultak, akik korgó gyomrukat csak ekkor vették észre. Annabeth adott volna egy nyugtató ölelést kedvesének, de a zöldszemű fiú idegesen elhúzódott tőle, és csak szó nélkül megnyújtva lépteit indult meg a tengerszagot árasztó épülethez, a lány pedig csak értetlenül pislogott utána.
Annabeth nem volt idióta. Agyában annyi fogaskerék kezdett el egyszerre dolgozni, hogy azt hitte, menten felrobban. Csak járkált fel-alá a táborban, idegeskedett Nicón, Percy-n, közben pedig próbálta végezni a teendőit, elég gyér eredményekkel – még az aznapi görög nyelvi leckéjét sem tudta elkérni a többiektől.
Nem tudta, mit érezzen. Haragudott barátjára, amiért ilyen gorombán otthagyta, de mélyen tudta és megértette, hogy őt is felzaklatta mindaz, ami történt, de a másik része pedig erőszakosan kötötte az ebet a karóhoz és nem akart bemenni a Poszeidón bungalóba rákukkantani a félvérre.
      Láttad ma bármelyik Hekaté gyereket? – kérdezte egyik testvére, ezzel kizökkentve őt saját kis világából.
    Mindegyik a Hádész bungalóban van, de néha kijönnek friss levegőt szívni és pihenni. Az előbb láttam is egyébként Jade-t, szerintem még kint van. – Nem is figyelt oda, mit mond, szája teljesen külön járt gondolataitól.
Mintha a párbeszéd meg sem történt volna, ugyanúgy csak bámult maga elé a fűben ülve, és elnyűtt cipőjét szuggerálta. Mit tehetne, mit tehetne…
A vacsorára késve érkezett. Majdnem az egész tányérján lévő ételt a parázsba dobta, és anyjának ajándékozta, de a megmaradt pár falásnyi sem ment le a torkán, a diétás kóla sem fogyott jobban – viszont ahogy elnézte, ezzel Willék is így voltak. Körülöttük mindenki beszélt, egyedül ők voltak azok, akik asztaluknál néma csendben gubbasztottak, sötét, rosszindulatú foltként az egyébként vidám társaság közepén. Vidámak voltak, persze hát, nekik az aznapból csak annyi volt meg, hogy egy félvér megsérült, de hamarosan rendbe jön – ugyan, az ilyesmi teljesen mindennapos. Viszont Annabeth érezte, a többiek is érezték; valahogy nem lehet ilyen egyszerű Nico gyógyulása, ha ilyen erős szörnyekről volt szó.
A Hekaté asztal egészen odáig üres volt, míg három lány meg nem érkezett az étkező pavilonba; Percy először azt hitte, csak jönnek egyet enni, és már mennek is vissza dolgukra, de egyenesen feléjük vették az irányt. Amikor Will is látta, szíve kihagyott egy ütemet, és füle zúgni kezdett.
Jade odahajolt Percy-hez, míg a másik kettő a többiekhez ment.
        A nyíl el volt varázsolva. Folyamatosan dolgozunk rajta, de bonyolult, és időigényes.
A fiú tengerzöld szemei egy pillanat alatt sötétültek el. Ő és Will egy emberként álltak fel, majd azon nyomban utánuk a többiek is, és meg sem várva a Hekaté félvérek utasításait, elindultak a bungaló felé. Azonban az ajtóban már egy fiú megállította őket, azt mondta, várjanak kint, és bement Nicóhoz, majd nem is telt el sok idő, mire kijött.
        Nico nem akar benneteket bent látni, kivéve-
Will már üveges tekintettel lépte is volna át a küszöböt, ha az ajtóban álló nem teszi a vállára a kezét, és folytatja mondandóját;
        Percy-t.
Noha ötük közül egyikük sem mondott egy árva szót sem, mindenkire mintha ránehezedett volna még egy plusz, vérfagyasztó csend. Percy fel sem fogta a hallottakat, ahogy azt sem, mit csinál, csak remegő térddel elindult befelé, és ugyan hallotta a fiút beszélni, amikor utat engedett neki, fel nem tudta volna idézni, mit mondhatott.
Odakint álltak, négyen, a gyér fényekkel kivilágított Félvér Táborban, és mindenki egyre gondolt, és egyikőjük sem tudta a választ.
Távolról tücsökciripelés hallatszott, a többi vacsorázó táborozó már rég visszament a bungalójába, az étkezőpavilon fényei kialudtak, a külvilág a gyerekek elméjével ellentétben nyugodt és csendes volt. Will kikerekedett, hisztérikus szemekkel bámult maga elé, Leo Piper kezét szorongatta, Annabeth pedig teljesen leblokkolt. Az idő múlt, senki nem tudta volna megmondani, hogy percek, vagy órák teltek el, nem érzékeltek semmit, pedig odakint már egyre sötétebb és hűvösebb lett, a lombok susogása mintha hangosodott volna.
Amikor Percy kijött, a Hold már magasan járt, Annabeth pedig nem tudta eldönteni, melyik a sápadtabb. Mindenki egy kicsit közelebb hajolt, választ, grimaszt, nevetést, könnyeket, bármilyen reakciót várva. Percy csak lehajtotta a fejét, és mindössze ennyit tudott kinyögni;

        Nicóból igazi angyal lett.

2017. szeptember 8., péntek

Azt mondod, ne adjam fel?



  • Fandom: PJO/HO x Harry Potter crossover
  • angst.
  • Percy fekszik, Percy gondolkozik, Percy haldoklik

Percy nem érezte a kezét.
A fagyos, véráztatta földön feküdt, látta, tényleg látta, ahogyan jobb keze még rendíthetetlenül markolja Árapályt, de érezni már semmit nem érzett. Sem kívül, sem belül.
Már a második szörny haladt el mellette, s ha jól látta, volt pár taláros alak is, aki holtnak titulálva a félvért tovább szaladt, egyenesen a csata közepébe. Amilyen borzalmas hangjai voltak ilyen távolságról is, olyan csodálatos fényei voltak – legalábbis Percy hosszú percekig a fejét sem tudta megmozdítani, már úgy érezte, valaki direkt akarja azt, hogy csak arrafelé tudjon nézni, és láthassa meghalni nemrég szerzett barátait.
Mindent látott, látott ő mindent, az olykor felvillanó ezüst és zöld fényesőt, a bronz és arany távoli csillogását, sok ismerős, a tömegből olykor-olykor előbukkanó narancssárga felsőket, és persze a vért.
Mindent hallott, hallott ő mindent, az ocsmányabbnál ocsmányabb teremtmények ordítását, a hol-hol elhangzó parancsokat, a fegyverek zörejét, az idegen szájakból elhangzó latin szavakat, és persze a halálsikolyokat.
Nem érzett, nem érzett ő semmit. Nem érezte a fájdalmat, nem érezte arcán az oda hulló hosszú, fekete tincseket, a februári levegő csontig hatoló hidegét, és persze a megbánást sem. Viszont a sebes, piszkos arcán csordogáló forró könnycseppeket, azt nagyon is érezte.
Égette bőrét, égette az elbukás szégyene, és ő csak nézte tovább a harcot, míg a cseppek szaporán hullottak.
Csipp csepp csöpp. Neville, Jason, Nico.
Csipp csepp csöpp. Annabeth, Draco, Hermione.
Csipp cse-
Percy egy taláros alakot pillantott meg, nyomorúságosan vánszorogva el az események középpontjából, s ahogyan egyre tovább csak őt nézte, egyre feltűnőbb lett, hogy ez a bizonyos alak felé közeledik.
A hatalmas füsttől nem látta az arcát, próbálta még jobban szorongatni Árapály markolatát, de nem ért el semmi hasznosat, amikor pedig a fiú odaért, nem is akart elérni semmit rajta kívül. Még talán egy félmosolyt is megengedett magának.
        Potter.
        Jackson – biccentett aprócskát a másik, hangja rekedt és elhaltan csengett. – Mit képzelsz, mit csinálsz?
        És te? Megzavarod egy hérosz elhalálozását.
        Te meg egy varázslóét. Halj meg arrébb.
        Én adtam fel előbb, és dőltem ki. Te halj meg arrébb.
Gyenge és siralmas, fájdalommal teli nevetés tört fel belőlük, majd némult is el pillanatokkal később. Harry leült, nézte a lehunyt szemmel fekvő félistent, aki valószínűleg már csak a halál meleg és lágy ölelésére várt.
        Egyikünk sem fogja feladni, Percy – szólalt meg végül. – Nem ma. Nézz már rám! – emelte meg a hangját, legalábbis amennyi maradt belőle.
Percy lassan nyitotta ki szemét, és nézett bele a fiúéba. Minden egyes alkalommal, amikor csak ránézett, egy tükör előtt állva érezte magát, a zöld ugyanazon áryalata ragyogott le rá, ha nem még annál is zöldebb. Harry egész arca az otthon érzetét keltette Percyben. A Félvér Tábor térdig érő romjait látta a hajában, de a tengert az íriszében, és a világot az egész lényében.
Semmi pénzért nem kívánt volna belelátni a fiú fejébe, aki csak hunyorogva nézte a többi talárost elbukni, egyik kezében törött pálcáját szorongatta, másikban szintén keserves állapotú szemüvegét. Vajon kiket gyászol most? Gyászol egyáltalán valakit?
Nyerhetünk. – Harry folytatta, és látván Percy lenéző tekintetét a feltételes módra, nyersebben indult neki újra. – Nyerni fogunk.
Nincsenek itt nyertesek, Potter – suttogta.
Majd lesznek.
Értsd már meg, itt csak túlélők lesznek, jó esetben. Még jók a lábaid, fuss, amilyen messze csak lehet, amerre már az istenek se látnak el, csak keress biztonságos helyet – Percy halkan hadart, jó néhány hangot elharapott.
A túlélés győzelem. És van az a rossz hírem számodra, Jackson, hogy ma mindketten túléljük.
A félvér ismét lehunyta a szemét. Megint érezte az égető nedvességet, megint érezte, ahogyan lassacskán elkezdett lecsordogálni.
Csipp csepp csöpp. A csata hangjai szörnyűek voltak, és egyre közelebbiek.
Csipp csepp csöpp. Harry Harry Harry.
Harry Harry Harry.
Szóval te sosem adod fel, nem igaz?
Harry halovány mosolya beragyogta az éjszakát.
Amíg Percy Jackson él, addig Harry Potter sem adja fel.

2017. augusztus 30., szerda

Petra és a Netflixes Death Note esete

Kapcsolódó kép
Figyelem! Ezt a bejegyzést nem kritikának, inkább csak véleménynek mondanám, nem bántó szándékkal íródott, és esetleges spoiler veszély fennáll.
Kedves Netflix!
Nem áll szándékomban személyeskedni, ó ugyan, az ilyesmi nem vall rám, de egyszerűen már késztetést érzek arra, hogy megkérdezzem; MÉGIS MI TÖRTÉNT?
Mert igen, én most kijelentem; a Netflix Death Note filmje nagyon jó lehetett volna.
Hé, hé… most miért mész el?
Gyere vissza, mindent megmagyarázok!
Szóval. Hogy miért is gondolom ezt?
Vegyük a színészeket.
Light szerepében Nat Wolffot láthattuk. Kitűnő és őszinte színészi játék, csak az a kis probléma van, hogy ő nem Yagami Lightot játssza, hanem Light Turnert, és igen, a két személyt én nem vagyok hajlandó egyként kezelni. (Valamint, a „nagyon jól játssza, amit kiadtak neki, egyedül az írók rontották el, de ők nagyon” szindróma igaz szinte az összes karakterre.)
Hasonlítsuk össze a kettő villanykörtét. Petra menj aludni.
Képtalálat a következőre: „netflix death note”
Yagami Light mintatanuló – Light Turner szintén.
Yagami Light zseni, és ez sugárzik minden megnyilvánulásából és tettéből, minden cselekedete alaposan megfontolt – Light Turner zsenialitása annyiban merül ki, hogy megoldja pénzért más diákok házifeladatát.
Yagami Light tisztában van a veszéllyel, ami ködként veszi körbe életének minden mozzanatát. Érzelmeit elrejti, és még ha belül már retteg, és fogalma sincs a következő lépéséről, ezt az élete árán sem fogja kimutatni, hiszen tudja, akkor az lesz az a pillanat, amikor vereséget szenved. A lehető legnagyobb óvatossággal épít kapcsolatokat. – Light Turner meg fogja magát, és elmondja az első keze közé akadó szépseggű lányt, és elmond neki mindent a Halállistáról, és beszervezi maga mellé, amikor még elméletben soha nem beszéltek. Elvégre, én kérek elnézést, talán még én is így csinálnám.
Yagami Light igazi manipulátor, vérbeli hazudozó vált belőle, a történet végén öt perc alatt be tudta volna adni bárkinek, hogy Athéné valójában úszóvilágbajnok volt a nyolcvanas években, és Aphrodité volt az edzője. – Light Turner csak fogja a fejét és visítozik, és nézi, hogy mégis mi történik körülötte, aztán a végén ugyan kapunk egy kicsit belőle, hogy azért ő is alakított valamit, de erről majd később.
Erről ennyit. Felfogtuk, hogy ez a Light nem Light.
De mi van a másik központi karakterrel? Helyesbítek, a másik karakterrel, akinek központinak kellett volna lennie.
A mérhetetlen unszimpátia belőlem L iránt egyáltalán nem a színész bőrszínéből ered, erre kérem ne is gondoljon senki.
Hogyan ismertük meg L-t az animében?
Mint a világ legjobb detektívje, aki sosem mutatja az arcát, sokan pedig a létezésében is kételkednek, a személyazonosságát olyan szinten óvják, hogy bármikor megszólal, – természetesen valamilyen elektronikai készüléken keresztül - a hangját eltorzítják. L épp olyan zseni, ha nem nagyobb, mint szeretett főszereplőnk, Light, és huszonnégy részen keresztül nézhetjük ennek a kettőnek a gigászi párbaját.

Képtalálat a következőre: „netflix death note l”
Ehhez képest a Netflix elénk tolt egy agresszív, indulatos, határozottan érzések által vezérelt, meggondolatlan férfit, aki csak úgy nyilvánosság elé áll, és megoldja a személyazonosság dolgot egy kendővel az arca előtt. A legapróbb adódó probléma miatt is pánikrohamot kap és sírásra áll a szája.
Valamint megint előjön a probléma, hogy a színész tökéletesen játssza a feldühödött férfit aki GYILKOL dühében, de ez nem L. Én fizikailag képtelen vagyok már erről beszélni – térjünk vissza a konfliktusra.
Amitől az összecsapásuk még érdekesebb lesz, hogy az egész teljesen kiszámíthatatlan, konkrétan előttünk van, ahogyan egy üres szobában ülnek egymással szemben, farkasszemet nézve a másikkal, teljesen semleges arckifejezéssel. Ahogyan minden szót, melyet kiejtenek óvatosan fogalmaznak meg, miközben az agyukban a fogaskerekek ezerrel pörögnek, próbálnak behatolni a másik elméjébe a legkisebb résen keresztül is, hogy átláthassák a másik gondolatmenetét, ezzel feléjük kerekedve.
Az egészet végig kíséri az egyszerű, instrumentális, feszültségkeltő zene, az animékben megszokott belső monológok – minden, ami a filmben nem volt meg. Egyszerűen csak nem volt meg a Death Note életérzés. Ahogyan fogalmunk sem volt a végkimenetelről, mert mind a két fél zsenialitásával tökéletesen tisztában voltunk, a kérdésünk csak az volt, melyikőjük törik meg hamarabb. Ez tényleg, őszintén hiányzott.
Aztán, kedves olvasó, emlékeztetlek téged is, van egy olyan dolgunk még hátra, hogy cselekmény.
A hatalmas hiba, amit először kiemelnék, az fő ok, amiért elkönyveltem az egész filmet rossznak.
Az animében Light felveszi a leesett füzetet – szegény gyengeelméjű íróinknak csak idáig sikerült követni a dolgok történését.
Nem azzal van a problémám, hogy jaj, Light máshol próbálta ki a füzetet, a füzetben több szabály van, a körülmények mások, az első halál más, és társai -  nem, nem és nem. Ezektől egyébként bármilyen adaptációban képes lennék eltekinteni, hiszen ha nem hat ki a fő cselekményszálra, és általánosságban nem megy a minőség rovására, kit érdekel.
De az, amikor már az egész történetet beindító mozzanatot megváltoztatják, nos, igen, az egy cseppecskét irritáló.
Eredetileg Light megtalálja a füzetet, otthon pedig kipróbálja, hiszen ekkor még ő maga sem hisz igazán az erejében. Miután ráeszmélt, hogy ezzel a lehetőséggel a kezében mégis mire képes, milyen változtatásokat vihet végre a világban, felvilágosodik, és elkezdi használni a füzetet a szerinte legmegfelelőbb módon. Ryuk csak ezután bukkan fel a szobájában, és kezdenek el higgadtan beszélni egymással a füzetről. Ryuk az a karakter, aki annyira szarik mindenre, mint még előtte senki más, ő komolyan csak szórakozni jött, és bele sem akar avatkozni az egészbe, megelégszik az események nevetve figyelemmel kísérésével.
Mai filmünkben pedig ahogyan a füzet leesik, Light felveszi, aznap pedig az elzáráson a tanár kimegy pár percre – ő kihasználja az alkalmat, előveszi hát ezt az érdekesnek tűnő Halállistát. Pár pillanattal később az osztályterem átváltozik egy horrorfilm helyszínévé, a fények kialszanak, a tárgyak hirtelen repkedni kezdenek, Light visítozva próbál menedéket keresni mindeközben.
És a döntő pillanat; Ryuk Light mellett állva nézi, ahogyan két srác éppen az utcán zaklat egy lányt, ekkor pedig Ryuk mondja neki, hogy ezt megállíthatja a füzet segítségével. Így végül a halálisten veszi rá a fiút annak használatára, és ő ülteti el a fejében a gondolatot, miszerint így segíthet az embereken.
Számomra ez a legnagyobb hiba az egészben. Hiszen pont az volt az anime lényege, hogy Light önként döntött így, ő akart az új világ istene lenni, és irtani a rosszat – ez volt az alappillére mindennek.
Képtalálat a következőre: „netflix death note”Amit még személyesen eszméletlenül hiányoltam az elsősorban L és Light kapcsolata volt egymással - nem lehet jól szavakkal leírni, de az, ahogyan L barátként tekintett Lightra, azonban végig megvolt mindkettejükben a bizalmatlanság magas foka, egyszerűen lenyűgöző. Itt konkrétan alig érintkeztek egymással értelmesen.
Másrészről pedig szerintem elengedhetetlen lett volna a cselekmény fokozatosabb, de mégis nagyon izgalmas és pörgős kibontakozása - itt indokolatlanul gyorsan történt minden, úgy éreztem, mintha mindenki elkezdett volna valamit aztán fél perc múlva megunta és futott tovább blogger pályafutásom jellemzését olvashatták, hölgyek-urak
A női főszereplőnkről pedig nem szeretnék sokat beszélni, túl vegyes az egész karakter – hol azt próbálják alátámasztani, hogy nem több egy idióta fruskánál, aki csak Light gyenge segédje, hol pedig, hogy valójában nagyon badass és okos, és van saját akarata. Az utóbbi nem igazán sikerült.
Amit kiemelnék, hogy nagyon tetszett, az a képi világa. A halálok egészen különlegesen voltak felvéve, azokat tényleg imádtam, L rég elhagyatott ’otthonát’ is hatásosra csinálták meg.
Az utolsó előtti bekezdés; a vége. Light a kórházi ágyán fekszik, és elmeséli, mit hogyan alakított, és hogy mennyire történt minden úgy, ahogyan azt ő eltervezte. Az egész jelenetsor hangulatát át kellett volna vinni az egész filmre, ahogyan Light teljesen higgadtan vázolja a zsenialitását. Bár, az egészben volt némi felesleg érzetem, úgy éreztem, már inkább ráment az egész óriáskerekes-dolog a látványra, az izgalomra, de ha Light ezt direkt így akarta, teljesen értelmetlen volt.
Összességében úgy gondolom, hogyha ezeknek a színészeknek jó szövegkönyvet adnak a kezükbe, az írók pedig jobban megfigyelték volna a karaktereket, és nem akartak volna a közönség tömeg-tini részéhez igazítani mindent, akkor lehetett volna ennél sokkal jobb.

Ennyi mára, elég kusza lett, de nem is nagyon terveztem „profi kritikát” írni, csak egy összefoglaló véleményt. Nektek hogy tetszett?