2017. december 24., vasárnap

Büntetendő csillagok

oh, nézzétek, hát csak nem itt vagyok, és merek még az interneten mutatkozni, miután egy hónapig nem hoztam semmit, oh, oh boy
A novellát a bloggerkarácsonyra készítettem, remélem nektek is tetszeni fog! (noha nincs benne semmi karácsonyi)
(Also, ez életem első Beatles írása, I'm so scared)

  • Fandom: Beatles és Harry Potter
  • tekergő!McLennon
  • azt hiszem ez egész aranyos lett. ja.
  • terjedelem: 1208 szó

Paul vadul kalapáló szívvel lapult a jéghideg falhoz, feszült figyelemmel követte tekintetével az elhaladó felsőbb évest, aki persze az apró termetű fiút egyáltalán nem vette észre.
Vékony ujjai egy pergament szorítottak, melynek tintája épphogy látható volt a gyér fény játékában, azonban azt az egy, mozgásban lévő nevet tökéletesen ki tudta olvasni: John Lennon.
Egy mosolyt elfojtva nézte a fekete, felé haladó lábnyomokat, míg már hallotta is őket a folyosó végéről.
– Azt hittem már elkaptak – forgatta a szemét köszönésképp.
A magasabb fiú válaszul csak hümmögött zöld sálja mögül. Paul pedig elgondolkozott, hogy épületen belül mégis mi a fenének van rajta, de annyiban is hagyta. Voltak ennél sokkal furcsább dolgaik. Évfolyamtársán egyébként meg kialvatlanság halovány jele sem tükröződött, haja ugyanolyan rendezetten állt, mint reggel, s komor szemei alatt ugyan ott húzódtak a sötét karikák, de a fiú kezdte úgy hinni, azok sosem múlnak el – velük született.
– Hová akarsz menni? – kérdezte Paul, hosszas néma egymással szemben való álldogálás után.
John kinyújtotta jobb kezét a griffendéles felé, aki zavarában először azt hitte, az ő kezéért nyúl, aztán tekintete megállapodott a térképen, mire csak szótlanul átadta.
John alig pár másodpercig tanulmányozta, míg felé fordította, az egyik legfelső emeletet ábrázoló vonalakra mutatva.
– Rég jártunk arra, nem?
Paul csak pislogott, fel sem tudta idézni, mit válaszolt neki, csak lépteik visszhangjára emlékszik, melyet az üres folyosón vertek, az éjszaka kellős közepén.
John a megszokottabbnál is jobban magába zárkózott, de úgy döntött, nem fog kérdezni a fiútól semmit, amíg nem tűnik komolyabbnak – olykor még ő is érezhette magát tehetetlennek, nem?
– Nem kéne sokat járnunk erre – jegyezte meg később McCartney, ahogyan egy széles folyosóra kanyarodtak. – Dumbledore professzor gyakran jár erre.
– Téged nagyon szeret – legyintett John. – Szerintem nem is kapnál büntetést.
– Az enyém nem is érdekel.
John hosszú léptei lerövidültek, ahogyan zavartan (talán még pírral is az arcán?) oldalra pillantott, majd fejét gyorsan vissza is kapta.
– Csak nem szeretném, hogy megint bajba kerülj a tanárokkal. Idén már ez lenne az ötödik.
– Miért számít neked az, hogy  hányszor büntetnek meg?
– Mert a barátom vagy? – kérdezett vissza kapásból Paul, kinek talán meg kellett volna sértődnie már azon, hogy ez nem volt John számára egyértelmű, azonban nem tudott diáktársára neheztelni.
A magasabb fiú egy darabig nem is mondott semmit, csak rendíthetetlenül menetelt előre, oldalán a szegény Paullal, aki kezdett elbizonytalanodni, hogy jó döntés volt-e kiszökni aznap éjjel. Addig minden alkalommal végig beszélték az együtt töltött időt, és már az első pillanattól fogva remekül szórakoztak, akkor azonban akkor érezhetően minden más volt. Ami azt illeti, az éjszakát megelőző pár hétben bármilyen különleges ok nélkül eltávolodtak egymástól: nem törték magukat a másik társaságának keresésére, ha mégis megesett, csend uralkodott, úgy tűnt, mindketten tökéletesen elégedettek a saját kis világukkal, nem akartak sem beavatni mást, sem más által beavatva lenni a sajátjukba.
Ezen az estén is mondhatni rutinból tarották meg a találkozót.
Amikor John ajkai szóra nyíltak, Paul egy röpke pillanatig még elhitte, hogy a fiú róluk fog beszélni.
– Itt jobbra.
Na, erre Paul még nem járt. Legalábbis Johnnal biztosan nem.
Igazából ahogyan haladtak, kezdte látni, miért nem jár arrafelé senki; a falak olyan állapotban voltak, hogy létezésük felértek a csodával.
– John, te ma éjjel direkt arra mész, amerre nagyon nem kéne?
– Miért, meglep? – John hangja ezúttal már egy hangányit élettel telibbnek tűnt, de még mindig nem nézett Paulra. – Látod azt az ajtót ott?
– Ami határozottan tiltott területnek néz ki? Igen, igen látom.
– Paul, ha ennyire nem akarod látni azt, amit mutatni akarok, menj csak vissza aludni.
A griffendéles egy pillanatra lefagyott, egy pillanatig sem gondolta volna, hogy a mai különbözne a többi véletlenszerű kolbászolástól a kastélyban, vagy, hogy Johnnak vannak egyáltalán tervei. (Valamikor nem szoktak lenni.)
(Általában nem szoktak lenni.)
Paulnak megvolt az a megváltoztathatatlan tulajdonsága, hogy egyszerűen csak epekedett John barátságáért. Állta a fiú tekintetét, aki ezt válasznak véve indult tovább az ajtó felé. A griffendélesből pedig háztársait megszégyenítve tört elő az a csúnya szokás, hogy gondolkozik, mielőtt cselekszik.
– Attól függetlenül nem gondolom, hogy… - kezdett hadarni Paul.
– Alohomora!
– John, néha megkérdőjelezem, hogy miért vagyunk barátok.
– Néha én is.
– Néha?
– Magamat sem bírom elviselni olykor, nem hogy téged – vonta meg a vállát, azzal a lendülettel pedig átlépte az időközben kinyílt ajtó küszöbét. Paul nem tehetett mást, követte Johnt.
A felfelé (mert határozottan felfelé mentek) vezető út hosszabb volt, mint számítottak volna rá, pláne úgy, hogy ez idő alatt egy árva szót nem szóltak egymáshoz. Ami különösen érdekes, hogy Paul a vége felé már határozottan kezdett elkényelmesedni az őket körülvevő üres csendben.
A hűvös szelet már a lépcsősor utolsó fokairól is érezte, és átkozta is magát rendesen, amiért nem hozott magával semmilyen meleg holmit. (Mert természetesen fizikailag képtelen volt Johnt hibáztatni, amiért nem szólt, hogy hideg helyre mennek majd.)
Mikor végre felértek, Paul már saját szemével is láthatta, amit az eltelt percekben erősen sejtett; John valóban az egyik torony tetejére hozta fel. Nem a legmagasabb, nem is a legjobb állapotban lévő, de még onnan is lélegzetelállító látvány volt.
A kastély egyik fele bőven föléjük magasodott a többi égbe nyúló toronnyal, a másik felére viszont könnyedén tekintett le, s még azon is túl ellátott. Bár már kevés ablakban égett lámpás, mégis itt töltött öt éve egyik legvarázslatosabb élménye volt, azt meg is mondhatta abban a pillanatban.
John leült a tető szélére, lábát lelógatva nézett ki a nagyvilágba, pár pillanat elteltével Paul letelepedett mellé. Le is eshettek volna, nem igazán érdekelte őket.
– Már várod a tanév végét? – kérdezte hirtelen felindulásból John.
– Nem – felelt némi habozás után a másik. – Egyáltalán nem.
A fiú értetlenül pislogott vissza rá, zöld sálja a szélben kígyóra emlékeztette Pault.
– Csak nem akarok hazamenni – folytatta.
– Griffendéles dolog lehet ennyire ragaszkodni a Roxforthoz.
– Mintha te annyira utálnád.
– Szeretem ezt a helyet, Paul. Csak tudod, egy bizonyos ponton már vészesen szükségem van az egyedüllétre, és ez mindenhogy lefáraszt. – Hátát a cserepeknek támasztva nézte tovább a csillagos eget.
– Mégsem egyedül ülsz itt, hanem velem.
Paul egy darabig várt John reakciójára, várt és várt. Nem kapott szavakat, csak egy hideg érintést a tarkóján, majd az illatot, ami a kötött anyagból áradt. Lepillantott a zöld sálra, majd vissza a tulajdonosára, aki még akkor sem volt hajlandó megszólalni, viszont egy – talán a valaha látott leghaloványabb – mosolyt megeresztett.
Paul a Tekergők Térképét az ölükbe helyezte, szórakozottan hajtogatta ki, miközben egyébként fejben már összerakta, hol vannak pontosan. John nem nézett a pergamenre, az ő szemét az ég, a csillagok ejtették rabul. A griffendéles varázsló ügyesen kiismerte a fiú gondolatait, azonban az efféle fránya pillanatokban, mint amikor John szinte itta a távoli, szürke, rideg fények látványát, őszintén fogalma sem volt, hol járhat a fiú lélekben. Vajon a csillagokat szerette ennyire, vagy az érzést és a gondolatot, amit a csillagok ébresztettek benne? Paul soha nem tudta volna megmondani.
– John?
– Igen?
– Nem fogod elmondani, mi bánt, ugye?
John nevetése rövid volt, és még annál is keserűbb. Újfent nem tisztelte meg szóbeli válasszal barátját, mire ő csak az égboltra emelte a tekintetét, és akaratlanul is (és cseppet sem örömből) kuncogni kezdett.
Így esett meg, hogy a térképen mozgolódó, fekete tintalábnyomokról, melyek alatt professzorok neveik húzódtak, csak akkor szereztek tudomást, amikor cipőjük kopogását már hallották a mögöttük lévő lépcsőházból. Már hallották őket, minden bizonnyal ott álltak mögöttük, ők ezzel tökéletesen tisztában voltak, mégis az egyetlen dolog, amire képesek voltak abban a pillanatban az a keserves hahotázás volt. Büntetést kapnak, és a csillagokat is magukkal viszik.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése