2018. március 10., szombat

Amit nem szabad elfelejtened


  • fandom: Marvel és Olimposz Hősei
  • Tony Stark & Leo Valdez, mint az ultimate depressed brothers
  • terjedelem: 1500 szó
  • Az Argo II. vészlandolást hajt végre egy manhattani felhőkarcolón. Vasember meg csak néz, hogy miért repked egy görög hajó a Bosszúálló Torony körül.
  • (nem tudom, hogy megírjam-e azt a ficet, ahol Leo (Peterrel együtt) Tony fogadott fia, és boldog családként barkácsolnak. Légyszi, rúgdossatok meg, hogy írjam.)
  • Ezt a novellát még karácsonyra írtam Gigernek, nézzetek be hozzá :3

– Uram, attól tartok, egy beazonosíthatatlan objektum közelít felénk.
– Ha a neve T-vel kezdődik és ’hor’ vagy ’hanos’ a vége, küldd el melegebb éghajlatra – válaszolt a milliárdos félálomban.
– Az imént mondtam, hogy nem tudom beazonosítani.
– Nem próbálkozol eléggé.
FRIDAY hallgatott, helyette csak megemelte a képernyők fényerejét ötszáz százalékkal, mire a bóbiskoló férfi felszisszent, és próbálta megelőzni, hogy kiégjenek a szemei. Eleve zűrös hetet hagyott maga mögött, nem volt már türelme veszekedni a saját házával, miután harminc órája nem aludt egyhuzamban húsz percnél többet, és folyton minden jött-ment szuperhős tőle várt utasítást (nem csoda, hogy már a háta közepére nem kívánta a hívatlan vendégeket).
Felállt irodai székéből, hogy kinyújtóztassa alaposan elgémberedett végtagjait, és lassan az ablakhoz sétált. Mire már összeszedte magát, szíve ki is hagyott egy ütemet: az alváselvonástól már vagy hallucinált, vagy tényleg egy rohadt görög hajó repült ingatag pályán a torony felé.
Megdörzsölte a szemét, de nem, a látkép csak annyiban változott, hogy a hajó ezúttal közelebbnek tűnt, mint másodpercekkel ezelőtt. Cifrát káromkodott, és az íróasztalához visszasietve néhány gyorsgombbal már készenlétbe is állított néhány fegyvert, és semleges arckifejezéssel bámulta a fura járművet. Öt perc nyugalmat kért, nem többet.
Először komolyan azt hitte, Loki kukucskál ki a hajó fedélzetéről, két kezét feltartva, hevesen artikulálva – szerencsére hat éve nem látta azt a szerencsecsomagot, de fekete haja és zöld tekintete alaposan beleégett a memóriájába. De nem, az a kölyök rövidebb tincsekkel is rendelkezett, vékonyabb testalkattal, és az isten sztriptíztáncosokat megszégyenítő bőrfelszerelése helyett csak egy elnyűtt, narancssárga pólót viselt.
– Kérem, ne lőjön! Először is, gyerekek vagyunk, másodszor is, nem akarunk rosszat! – kiabált a fiú.
– És a fedélzeten pite van, legyen rá tekintettel! – hallott tompábban egy másik hangot.
Tony deaktiválta a fegyvereket. Mellesleg, rég evett pitét.
Kilenc kölyök szállt le a hajóról, és a világ talán legkétségbeesettebb tekintetével álldogáltak a teraszon. Tony előtt kitárult a kétszárnyú üvegajtó, még mindig bizonytalan léptekkel közelített a bizarr társaság felé: legelöl a barátságos Loki hasonmás állt, mellette egy szőke, göndör hajú lány, aki csak tátott szájjal meredt az épületre.
– Azt hiszem, egyszerre vagyunk nagyon rossz és nagyon jó helyen – állapította meg, miután végre képes volt levenni a szemét a Bosszúálló Toronyról.
– Az első részében egyetértek – mondta Tony. – Őszinte válaszokat kérnék, ha lehet. Kik vagytok, honnan jöttetek, és miért egy repülő görög hajóval utaztok? – mutatott a járműre, és csak ekkor vette észre a hajóorrot. – Az ott egy… fémsárkány? – kérdezte megrökönyödve.
– Festus a neve! – vágta rá hevesen egy harmadik hang Tony baljáról, mire a férfi rögtön odakapta fejét.
Egy olajbarna bőrű fiú pislogott vissza rá, határozottsággal meleg szemeiben – a sértett hangnem ellenére Starkot határozottan egy barátságos, de pajkos manóra emlékeztette.
Nyugi Tony, legyél proton, és küldd el őket kedvesen – mondogatta magának.
– Leo, most komolyan vészlandolást hajtottunk végre a Bosszúálló Toronyra… - dünnyögte halkan a szőke.
– Uram – lépett hozzá egy idősebbnek és meglehetősen érettebbnek tűnő lány, barna fonatából kiálló kusza tincseket a fenti szél csak úgy tépdeste. – Nem akarunk rosszat, ahogyan azt az előbb is halhatta, vész miatt szálltunk le, egy háború kellős közepén vagyunk, amint meg tudjuk javítani a hajónkat, tovább is állunk.
– Háború? – kérdezett vissza Vasember. – Ki ellen?
Tony egy pillanat alatt képes volt megsajnálni azokat a szerencsétlen kölyköket. Nem tudta elképzelni, miért rángatna bele bárki is ártatlan gyerekeket ebbe a végtelen zűrzavarba.
­– A dédnagymamánk ellen…
x x x
Két és fél óra telt el, Tony Stark megtanulta, hogy a kölykök görög és római istenek gyerekeik, a dédnagyanyjuk Gaia, a földanya, és talán nagyobb szarban vannak, mint ő maga. Amit nehéz elképzelni, miután az a lila hüvelykujj nem is olyan rég rajta kereste az egyik kavicsát.
A gyerekek letelepedtek a torony legfelső szintjén, megfürödtek, Tony adott nekik meleg ételt, akinek kellett, szerzett ruhát. Igazából nem nagyon tudta, mégis mi a fenének segít nekik. Ha eddig nem volt probléma az úgynevezett félvérekkel, akkor állítása szerint nem zavarnak sok vizet, így felesleges lenne velük feltétlenül kitűnő viszonyt ápolni. Azonban valahol mélyen úgy érezte, azzal, hogy tesz értük valamit, a saját lelkén könnyít – ha már a saját háborúját nem tudja előrébb vinni, vigye az övékét.
A barátságos Loki – ezer bocsánat, Percy Jackson – a kanapén üldögélve adott ki nem emberi hangokat, ahogyan Tony sorra válaszolta meg az épp tétlen félvérek kérdéseit.
– Nem, Percy, nem tudom a páncélt bezárni egy golyóstollba – dünnyögte fáradtan a szuperhős.
A zöld szemű héroszban határozottan összetört valami.
Egyébként bírta a srácokat. Volt egy szőke, kigyúrt fiú, aki ugyan már bemutatkozott, a nevét Tony már meg sem jegyezte, csak Thornak hívta. Aztán ott volt még az Aphrodité-ivadék, aki egészségtelen határozottsággal tartotta a lelket többi barátjában (és ahogy a férfi elnézte, nagyon nagy szükségük volt rá)
Nem kellett hozzá sem zseninek, sem csodálatos megfigyelőnek lenni (noha Tony kétség kívül mindkettő volt) ahhoz, hogy a társaságon belüli szerepek kiemelkedjenek. Ott volt az a sápatag, anorexiásokat megszégyenítő emo fiúcska, aki noha látszólag magányosan üldögélt, mindig volt a környezetében valaki, ki kérdezgette, foglalkozott vele. A csipetcsapatban viszont volt egy fiú – ha Tony emlékezete nem csalt, Leo volt a neve – aki viszont szellemként ült az egyik fotelben, csak komótosan ette az almáspitéjét, és mindenki teljes természetességgel ignorálta.
Stark torka hirtelen elszorult, amiért még a nevében sem volt biztos. Felállt, és helyet foglalt a kócos hajú ifjú mellett, aki kíváncsi pislogással követte a férfi mozdulatait.
– Mondd csak… – törte meg a csendet Tony. – Ennyire unalmas vagy a többiek szemében?
Leo zavart tekintetébe nézve Tony-ból mély sóhaj tört fel.
– Mintha itt sem lennél. Mindig így kezelnek?
– Nem is tűnt fel. Egyébként meg Jason és Percy sokkal jobb arc nálam – vigyorgott a brománc tagjainak irányába.
Tonynak túlságosan is ismerős volt az a mosoly. Arra használták, hogy elleplezzék, és mélyre temessék a fájdalmat. Némán figyelte tovább a manóarcú gyereket.
– Héphaisztosz az apád, ugye? – kérdezte végül.
– Ő bizony! Legkirályabb isten mind közül.
– Az egyszer biztos – nevetett fel Vasember. – Szóval, te építetted a hajón mindazt, amiről a többiek meséltek?
Leo csak félve bólintott.
– Te aztán tehetséges vagy, kölyök! – Hátradőlt a kanapén, elkényelmesedett, hogy Leo ne érezze magát annyira feszültnek a társaságában. – A hajó is neked köszönhető?
– Az a testvéreim érdeme is, elég sokat segítettek… - A fiú kreolos bőrén így is látható volt a hirtelenjében felszaladó pír. – De a fő tervet én készítettem.
– Azt a- – Tony máris realizálta, hogy azért mégiscsak egy tizennégyévessel beszél – mindenit. Büszke lehetsz magadra. Az ilyesmik az idősebb feltalálók keze alól is nagy elismerést kapnak. Miért… miért gondolnád, hogy te kevésbé vagy érdekes, mint ők?
– Egyszerűen csak nem vagyok olyan erős, mint a többiek – vonta meg a vállát. – Én csak úgy vagyok, egyedül, és már nagyon feleslegesnek érzem magam. Nekem majdnem volt valakim. Csak tudja, Mr. Stark, ő még most is egy varázslattal elhatárolt szigeten kuksol egyedül. Várja, hogy felszabadítsák. Izé, főleg engem vár.
Tony sok nőügybe ütötte bele az orrát, tudott volna tanácsot adni, hogyan adja be valakinek, hogy nem tud olvasni, és így hívja el randizni, vagy, hogy hogyan tűnjön el egy Milánói hotelszobából Nigériába negyven perc alatt, de ilyen esethez aztán még nem volt szerencséje. És azt ő is tudta, hogy Leo nyilván megkapta a „Na, haver, ez szívás”-t a többiektől.
– Tudod, nem szabadna magad hagynod. Sosem szabad olyasmibe beletörődni, hogy az ember felesleges. Leo, – ugye Leo a neved? – szerinted nélküled az a hajó most itt állna?
A félisten hallgatott, Tony pedig nem tudta, hogy csak ő képzeli úgy, vagy a fiú szemei tényleg csillogni kezdtek.
– Mondhatni én robbantottam ki a háborút a rómaiak és görögök közt – bukott ki belőle, rekedtes hangja halkan szólt.
Tony már nem a nadrágtartós, olajfoltos, pajkos ábrázatú fiút látta a kanapén ülni – önmaga nézett vissza rá, egy megtört, karikás szemű, sovány Tony Stark.
– A dolgok tisztázódtak – legyintett Leo keserűen. – De szerintem ön is tudja, hogy mennyire nem tudok hinni a testvéreimnek, amikor azt mondják, nem az én hibám.
– Hogyne tudnám – bólintott a zseni. – Azt is tudom, hogy mennyire nehéz ilyenkor megőrizni az ember egészséges önbecsülését.
A többi félvér ekkor már az ablakhoz telepedett, ott beszélgettek tovább, letekintve az alattuk nyújtózkodó felhőkarcolókra, melyek a nap utolsó sugaraiban már ki voltak világítva. A valódi és a képletes Héphaisztosz-kölyök pedig csak ott ült a kanapén, a saját világukban, a saját fájdalmukban, egy emberként.
– De figyelj… rosszat akartál nekik?
– Persze hogy nem! – horkant fel Leo.
– Na – állt fel Tony lassacskán. – Ezt ne feledd soha.
A fekete hajú férfi megpaskolta a hérosz hátát, és dolgára sietve eltűnt a hatalmas helyiség félhomályában.
A görög és római hősök fél egykor indultak útnak. Alaposan feltankoltak ételből, kólából (ami nem volt diétás, mint a tábori!), és azokat a ruhákat is magukkal vitték, amiket Mr. Stark vett nekik.
Az Argo II. lustán távolodott a manhattani felhőkarcolótól, Leo néhány feladatosztás és műszerellenőrzés után betért a szobájába pihenni, a többiekkel ellentétben ő korábban egy percet sem tudott szusszanni. Annyira fáradt volt, hogy mielőtt bevetődött az ágyba, nem vette észre a rá helyezett világosszürke dobozt. Halkan szidta az univerzumot, mielőtt megszemlélte volna a lehetséges belső vérzésének kiváltó okát.
Kívül nem volt semmi díszítés, csak egy cetlit ragasztottak rá, amin egy egyszerű fekete filccel firkantottak kettő betűt: T.S.
Kibontotta a dobozt. Egy halom papír, átfirkált jegyzet és néhány furcsa szerszám hullott az ölébe (még egyszer, au), köztük pedig még egy cetli.
„Nekem ezeket nem sikerült megépítenem. Rajtad a sor, bizonyítsd, hogy nem vagy felesleges.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése